Magas-Tátra. Csodaszép környezet, friss levegő, nyugalom és béke. Egy hely, amely különleges magasságokba repít, és megszabadít a szürke hétköznapok önkínzó gondolataitól.

A kizárólag pozitív érzésekkel átitatott felvezetésemet a saját tapasztalataim táplálják. A hétvégi túra során szerzett élményeket írásban nem lehet visszaadni, de egy poszt erejéig mindenképpen érdemes róla megemlékezni.

 -----> Indulandusz Csorba-tó! Mélysége akár 20 méter is lehet, első sétánk csillogó víztükréhez vezet. Ha nem csak a parton ülve szeretnénk ámulni, akkor 2,5 kilométeres táv megtételével körbe is tudjuk sétálni.

 A viszonylag korai indulás ellenére is 10 óra magasságában sikerült átszakítani az első célszalagot a Csorba-tónál. Hosszú volt az út, de egyáltalán nem unalmas. Hiszen adott volt a kissé dilis, jó fejekből álló csapat, akik végig szinten tartották a hangulatot. Az egyre kacskaringósabb utak mentén tátongó mélységtől a pupillám is szép ütemesen kitágult. Pedig a korábbi falmászós élményeim során már megtanultam, hogy nekem szigorúan tilos lefelé bambulnom, különben ott az adott ponton megmerevedek, mint egy hibernált pók. Utazás közben persze ez még nem akkora nagy probléma, legfeljebb jóval kevesebbet beszélek a megszokottnál.

A tónál első körben nem sokat időztünk (nyilván, amíg energikus az ember, addig szeretne egyre magasabbra törni). Arra azért szakítottam néhány percet, hogy az első kíváncsiskodó kacsának elénekeljem a "Kiskacsa fürdik" gyerekdalocskát (mondókát). Mivel az állati ováció elmaradt, szép lassan tovább is indultunk a Fátyol-vízeséshez vezető túraútvonal felé.  

-----> Fel, fel vitézek kalandorok az erdőn keresztül! További utunk sárga jelöléssel díszeleg, a fák lombjainak takarásában késve eszmélsz, ha vihar közeleg. A kimosott gyökerek messzire nyúlnak, a figyelmetlen turisták itt könnyen felborulnak.

Mielőtt ténylegesen megindulnánk felfelé, az első dolog ami igazán szembetűnik, hogy az ösvény mentén milyen szinten letarolták a fákat. Olvastam a 2004. november 19-i pusztító szélviharról, melynek romboló nyomait sok helyen a mai napig nem tudta újra "színezni" a természet. Nem tudom, hogy ez a látkép is a nagy erejű viharok mellékterméke-e, mindenesetre nagyon kilóg a szép környezetből.

A fák árnyékolta úton kisebb-nagyobb köveken szökkenve haladhatunk, az egész kicsit olyan, mintha egy szépen kidolgozott platformjáték valamelyik akadálypályájára csöppentünk volna (csak itt a térdízületeiden is érzed, hogy játszottál). Közben szól az erdei muzsika - többnyire a vízcsobogás szolgáltatta kísérettel -, és az egész tényleg olyan mesés, hogy az erdőhatár fölé közeledve szinte már várod a fényáradatban úszó mézeskalács házikót. Házikó ugyan nincs, de a háttérben csúcsosodó hegyeket mindenki csodálni fogja.

-----> Itt a hó, hol a hó? Hol száraz, hol nedves, a változékony idő a tettes. A távolban a vízesés feltűnik, miközben társam egyik lába a hóban eltűnik.

Az alsóbb szakaszokon sokszor cikáznak a turisták, így gyakran megesik, hogy egy nagyobb víztócsában fészkelődő farönkön kell egyensúlyozni a tovább haladás reményében. Egy ilyen helyen azonban nem érdemes sehova rohanni, úgyhogy még ez is jó móka. Addig is van idő bámészkodni, a friss levegő mellett a vizuális élményt is magunkba szippantani. Sokszor percenként megálltam fotózni, mindig megakadt a szemem valami érdekesen, amiről úgy gondoltam, hogy a korábban elkattintott képeken még nem köszönt vissza.

Nagyon élveztem a folyamatosan váltakozó terepviszonyokat is. Egyszer száraz, köves talajon szökdécseltünk, majd a következő pillanatban már egy vizes akadályon kellett átmasíroznunk. Na és persze foltokban ott virított a hó, aminek köszönhetően a gyermeki énünk tombolását is sikerült kiélnünk egy spontán hógolyócsata keretében.

Az időjárás szerencsére kegyes volt. A nap folyamán csak néhány borúfelhő vándorolt el felettünk, de csak az esti órákra zúdult le egy kisebb zápor.

Mindent összevetve szuper hétvégi kiruccanás volt, amely után nem kérdéses, hogy hamarosan újra visszatérek.

„A hegyek segítik az alázatot, vagyis az igazság megismerését önmagunkról. Többek között arra is megtanítanak, hogy a fáradt hegymászónak sem ereje, sem késztetése nincs arra, hogy palástolja, elrejtse előttünk valódi arcát.”

További képek a blogos karcolásokat szolgáló Instagramon.