Nem figyelsz már rám! - suttogta csalódottan nekem, majd hirtelen arra ébredtem, hogy nem szorongatja kezem.

Az ölelésének varázsa elveszett, mennyei csókja sem éget, miféle hálót sző körém ilyenkor a végzet?

Engedd el végre! - harsogta a belső hang üzenete, miközben testemen végigsöpört a sebzett szívem minden tünete.

Felemésztett volna a fájdalom, ha folyton csak arra gondolok, hogy még mindig a múlt napos oldalán sétálunk, és az iránta táplált érzéseimnek hódolok.

Beszélj, ha beszélned kell, sírj, ha sírnod kell, és a "segítő jobbot"  is bátran fogadd el. Vedd észre azt a sok jót mi most is körbevesz, ne zárkózz el attól mi igazán boldoggá tesz.