Tikkasztó nyári nap volt. A közeli szökőkút csalogatóan spriccelt a magasba, gondolatban már el is kezdtem pucérra vetkőzni, hogy intim kapcsolatba kerüljek hűs vizével. A sétálóutca nyüzsgő forgatagában egyszer csak egy felém hullámzó hang törte meg víziómat, a vízköpő nyilvános megrontásáról.

- Hé, te! Igen, te! Szeretnék neked jósolni - szólított meg a padon üldögélő cigányasszony.

Csak remélni mertem, hogy az elmúlt percekben még nem kezdett el turkálni a fejemben, mert akkor máris többet tud rólam, mint kellene. De mivel a karom felé mutogatott, gyorsan rádöbbentem, hogy ő inkább az a tenyér tapizós fajta jóstehetség lehet, így nincs okom máris zavarban lenni.

Az ajánlatát finoman visszautasítottam. Abban a pillanatban maximálisan csak a jelent szerettem volna megélni, a jövő esetleges sötét foltjainak nyomasztó érzése nélkül. Tudatosan maradtam "tudatlan", tenyeremet nem vittem vásárra.